Bútorok és talált tárgyak

A régi bútorokat gyakran korstílus szerint írják le: „Chippendale”, „Sheraton”, „Regency”. Ezek a kifejezések egy megjelenést írnak le, gyakran kiadott mintakönyvekből származnak, és olyan bútorokra is ráragadtak, amelyeket jóval az eredeti tervezők munkássága után készítettek. Thomas Chippendale 1754-es „Director” című könyvét, a Hepplewhite 1788-as útmutatóját és Thomas Sheraton 1790-es évekbeli rajzkönyvét sok műhely használta. A szerkezeti bizonyítékok segítenek megkülönböztetni a korabeli darabot a későbbi utánzattól.

Olvassa le a illesztéseket

Húzza ki a fiókot, és nézze meg az elülső sarkait. A kézzel vágott sarokillesztések keskeny csapjai általában kissé szabálytalan osztásúak, és halvány jelölővonal látszik rajtuk, amellyel a készítő a mélységet jelölte. A gépi vágású sarokillesztések egyenletes méretűek és egyenletes osztásúak. A csap-és-ívelt Knapp-illesztés, amelyet Charles Knapp szabadalmaztatott 1867-ben, jellegzetes későbbi gépi illesztés, és hasznos korjelző az amerikai bútorokon.

A vegyes bizonyítékoknak van jelentősége. Ha egy fiók illesztése eltér a szomszédaiétól, lehet, hogy pótolták. Jegyezze fel, melyik fiókról van szó, és miben tér el.

Fűrész- és szerszámnyomok

Fordítsa meg a darabot, és vizsgálja meg a megmunkálatlan felületeket: a fiókok alját, a hátlapokat és a lapok alsó oldalát. Az egyenes, nagyjából párhuzamos nyomok gödörfűrészre és keretfűrészre utalnak. A szabályos, ívelt nyomok körfűrészektől származnak, amelyek a tizenkilencedik században terjedtek el. A gyalunyomok sekély, enyhén hullámos bordázatként látszanak. Ezek a megfigyelések szűkítik a keltezési időszakot, de ritkán adnak egyetlen évszámot.

Csavarok, szögek és vasalatok

A korai, kézzel készült csavarok menete gyakran szabálytalan, végük tompa, a horony pedig gyakran nincs középen. A gépi gyártású, hegyes végű csavarok a tizenkilencedik század közepétől váltak általánossá. A téglalap keresztmetszetű, vágott szögeket a tizenkilencedik század végére már a drótszögek váltották fel. A fogantyúk és a kulcslyukvédők könnyen cserélhetők, ezért keressen betömött lyukakat vagy a fába vésett körvonalakat, amelyek a korábbi vasalatokra utalnak.

Felületkezelések

A sellak, amelyet polírozásos lakkként (French polish) alkalmaztak, a tizenkilencedik században volt elterjedt; ezt később lakkok és szintetikus felületkezelések követték. A restaurátorok ultraibolya fényt használnak a felületkezelések megkülönböztetésére, mert sok anyag másként fluoreszkál. Egy korai darabon a vastag, egyenletes, műanyagszerű felület általában azt jelenti, hogy újralakkozták. Ezt a történetet érdemes rögzíteni, nem elrejteni.

Készítői bélyegzők és címkék

Néhány műhely megjelölte a munkáit. A lancasteri Gillows sok darabjába beütötte a nevét, a huszadik századi gyártók, például a Herman Miller, aki az 1956-ban bemutatott Eames Lounge Chair készítője volt, címkéket és érmeket használtak. A bélyegzőket később is rá lehet ütni, a címkéket pedig át lehet vinni, ezért ellenőrizze, hogy a jel körüli kopás, szennyeződés és a fa színe megegyezik-e a környező felülettel.

Talált és történeti tárgyak

A kerámiák, fémtárgyak és kisebb tárgyak saját korjelzéseket hordoznak. A brit formaterv-bejegyzési rombusz jelöléseket 1842 és 1883 között használták, a számozott „Rd” jelöléseket pedig 1884-től. Az amerikai McKinley-vámtörvény (1891) után sok exportőr feltüntette az eredetországot, például „England” formában; a teljesebb „Made in England” később vált általánossá. A gyári jelölések, a kereskedői bélyegzők és az alapokra festett múzeumi vagy leltári számok mind érdemesek a fényképezésre.

A jelölés azt állítja, amit a jelölés mond. Önmagában nem igazolja, ki volt a tárgy tulajdonosa, vagy hol volt. A családi történetek értékes támpontok; rögzítse őket szerzőhöz köthető állításként, és keressen olyan dokumentumokat, amelyek megnevezik a tárgyat.

Restaurálási jegyzetek